2. fejezet

Sziasztok!

Úgy túnik, a második fejezetig is eljutottunk, hurrá, bontsunk pezsgőt! :D

Írta:

- PG: Damon és Stefan szemszög

- Bonnie: Alice és Jane szemszög

Ha elolvastad, ne felejts el komit hagyni, és kőkeményen figyelni a hibáinkra, mert már olyan régen olvastam egy szaftos kritikát. :P Ja és ha helyesírást találsz benne, bocsánat, értesíts és azonnal javítjuk... :$ 

2. fejezet

Alice szemszöge:
A kastély hatalmasnak nézett ki. De az izgalmasabbnak tűnt, mikor Jane levezetett minket valamiféle csatornán át. A csatornakiruccanás után egy liftbe szálltunk. Meglehetősen különbözött a stílusa az odavezető lucskos lyukaktól. Érdekesnek tűnt a csaj is. Úgy vonult előttünk, mint aki bármit megtehet. Egy pult előtt vonultunk el. Alec és Félix utánunk jöttek.

- Benvenuto signore e signori!(Ejtés: Benvenúto szinyóre e szinyóri! , ford.: Üdv a hölgyeknek és az uraknak!) – hajtott fejet a pult mögött álló lány. Jane fejét ingatva ment a nagy ajtó felé.

- Ez a rosszabbik eset – szólt egy hang mögülünk mire hátrakaptam a fejem. Alec volt az.

- Hogy érted? – kérdeztem.

- Általában odanyújtja a kezét a lánynak, hogy az kezet csókoljon. Most még a mozdulatot sem pazarolta.

- Mi a neve?

- Karina.

- Tud angolul?

- Tudok – suttogta a lány.

- Stai zitto! Non ho detto si di parlando!(Ejtés: Sztái zittó! Non o détto szi di párlándó! , ford.: Fogd be a szád! Nem mondtam, hogy beszélj!) – vetette oda Jane.

Kinyílt az ajtó. Három férfi ült egymás mellett valamilyen trónféleségekben. Jobbról egy szöszi, balról egy szomorkás, középen pedig egy az izgalomtól tűkön ülő fickó foglalt helyet.

- Jane, drágám! Gratulálok ismét gyümölcsöző expedíciódhoz – állt fel a középső férfi.

Besétáltunk, majd egy lépcső aljánál megálltunk, ami a trónokhoz vezetett.

- Köszönöm, Mester, örömmel szerzek be – hajtott fejet Jane.

Kezet nyújtott felém a „Mester”. Hosszú, fekete haja szabadon lógott, sötétvörös tekintete engem pásztázott. Bevillant egy kép: ahogy megérintettem a kezét látta, amiket én láttam, a valaha volt összes gondolatomat.

- Miért akarja látni a gondolataimat? – suttogtam a szemeibe fúrva az enyémeket. Választ kerestem. Többen felszisszentek körülöttem és az „arcátlan”, a „pimasz”, a „tiszteletlen” és a hasonló jelzők bombáztak le sutyorgásokból kihallatszódva. Az előttem álló férfi felnevetett. – Ki vagy maga? – kérdeztem kissé hangosan. – Kik maguk? Mi miért vagyunk itt? Ha nem jöttünk volna, megölnek az ön cselédjei?

- Ugyan dehogy haltatok volna meg… - kezdte.

- Miért hazudik nekem? – vágtam közbe.

- Akkor elmagyarázom – mosolyodott el. – A nevem Aro. Ő itt Caius – mutatott a szőke pasira -, ő pedig Marcus – mutatott a másik oldalán lévő fickóra. – Mi vagyunk a Volturi klán – mutatott körbe. – Azért vagytok itt, mert megkértem Jane-t, hogy hozzon pár tagot.

- Mikor mondtam én, hogy csatlakozunk?

- Csak egy ajánlat lenne. Van különleges képességed?

- Látom a jövőt.

Tágra nyílt Aro szeme.

- Tehát meg tudod mondani, mit fogok csinálni holnap? – érdeklődött.

- A jövő képlékeny. Változik a döntéseink alapján. Például valaki egy értékes dolgot hoz neked a tengeren túlró. Látom, hogy átadja neked. Viszont, ha az ideutazása napján lekési a repülőt, mert meglát valami szépet egy boltban, akkor az egész látomás megváltozik – magyaráztam.

- Nos, lenne kedved csatlakozni a klánunkhoz?

- Miért nem rögtön ezzel kezdte?

- Rögtön igen-t mondtál volna? – csillant fel a szeme.

- Nem, csak megspóroltunk volna egy rakás felesleges szót – feleltem unottan. A mellettem álló Jasperre néztem. Lesütött szemmel pásztázta a padlót. Kezemet az övébe kulcsoltam és megszorítottam.

- Mit gondolsz? Csatlakozzunk? – mosolyogtam rá.

- A meghívás csak neked szólt – szólalt meg Jane.

- Akkor meg sem gondolom a választ. Természetesen nem-et mondok. Jasper nélkül nem maradok – fordultam sarkon és már ráncigálni kezdtem ki Jaspert is, mikor Aro hangja késként hasította át a köztünk lévő távolságot.

- Mindenre van megoldás! Biztosan kitalálunk valamit, ami mindenkinek jó. Mesélj magadról – intett Jazz felé.

- Az elejétől? – kérdezte szerelmem. A hangja tükrözte az összes érzését. Ellenszenv, gyűlölet, félelem…

- Ha megkérhetlek – ült vissza a helyére Aro, én pedig visszafordultam felé.

Jasper szemszöge:

Elmeséltem mindent töviről hegyire.

- Nos, akkor bizonyára van tapasztalatod a csapatmunkában – mérlegelt Aro.

- Igen.

Aro Caius-ra tekintett – aki bólintott -, majd Marcus-ra – aki szintén bólintott, majd maga Aro is biccentett.

- Azt hiszem eldöntöttük. Ő is jöhet. Viszont lenne még egy kérdésem. Azért maradtál Alice-szel, mert ő nem öl embert?

- Azért maradtam vele, mert szeretem Őt. Az csak egy enyhítő körülmény, hogy állatokra vadászik.

- Lefordítom – vágott közbe Alice. – Itt azt eszünk, amit akarunk?

- Heidi általában emberi vendégeket hoz.

- Oh, vadászunk mi magunknak – legyintett szerelmem.

- Rendben. Ja, és nyugodtan tegezzetek itt mindenkit. A beavatás és a fogadalomtétel időpontja holnapután lesz. Heidi kérlek, kísérd őket a szobájukba! – adta ki Aro a parancsot.

A fekete hajú lány így is tett. Mikor elköszönt és becsukta maga után az ajtót Alice felé fordultam, megcsókoltam, majd megtörtem a rövid csendet:

- Mondd Alice! Boldog vagy? Mert az az egyetlen vágyam, hogy megadjam neked a boldogságot.

- Igen.

- De nem is találtuk meg Cullenéket.

- Viszont te itt vagy nekem és minden veled töltött pillanat maga a boldogság – ölelt át. – Azon gondolkoztam, hogy holnap elmegyek a városba munkát keresni. Hátha szabadon van valahol egy varrónői állás.

- Miért is?

- Csak ez az egy ruhám van. Imádok divatosan öltözködni, és nem ártana ide néhány másik bútor.

- Nem állja a Volturi?

- Nem tudom.

- Szerintem kérj engedélyt hozzá.

- Megoldom – hagytam annyiban. – Körülnézek egy kicsit. Te nem jössz?

- Menj egyedül, kérlek, én elmegyek megkeresni azokat a testőröket, akik ide hoztak minket. Kíváncsi vagyok néhány dologra – simított ki egy hajtincset az arcából. Csókot lehelt homlokára, majd elindult megkeresni Félixet, Alec-et és Demetrit.

Damon szemszöge:

Egy újabb unalmas nap, egy újabb zuhanyzás. A légkörben szinte érezni lehetett hogy Jane megjött, mindenhonnan az Ő illatát éreztem. Nem csoda, az engedelmes kiskutya ide-oda ugrál épp úgy, ahogy Aro és a többiek fütyülnek.

Viszont valami furcsa. Olyan csendes ez a hely. Aztán hirtelen megpillantottam Őt. Nem hittem volna, hogy szokásos egy-száltörölközőben megtett délutáni csajcsábító sétám közben találkozok egy ilyen teremtéssel, ám ez inkább előny, mint hátrány.

Elbűvölő volt. Alacsony, vékony, mozgása kecses, mégis magabiztos, céltudatos. Arca akár egy tündéré, ahogy a kisugárzása is. Gyönyörű volt.

Rövid sötétbarna haja pontosan a feje formájához igazodva kiállt, kiemelve gyönyörű arcvonásait. Ruházata egyszerű volt, csak most érkezhetett. Tekintetünk találkozott, az arcán egy apró pír jelent meg, ahogy elmerült a szememen, és tekintete lejjebb csúszott a felsőtestemre.

Megfordult, és épp indulni akart, de utánaszóltam.

- Bocsi! Várj! - nagy léptekkel mellé értem, közben szorosan fogva a törölközőt a derekamon. Azért még is ciki lenne, ha leesne. Nem tartunk még ott.

- Igen? - fordult felém egy kecses mozdulattal, amit bármelyik prímabalerina megirigyelt volna.

- Csak bemutatkoznék - elkaptam a kezét, és felemeltem. - Damon Salvatore – egy kézcsók, kezdtem azt érezni, teljes a siker.

- A-alice... Brandon... - mondta akadozva, majd kihúzta kezét az enyémből.

- Örvendek - egy elbűvölő mosolyt küldtem felé, amitől egyből megremegett a lába. A szeme megint megakadt a felsőtestemen, nem is csoda...

Aztán valamiért megtorpant. Megrázta a fejét, mintha csak elhessegetett volna valamit, talán engem, talán egy másik férfit, fogalmam sincs, viszont akkor és ott azt hiszem, életemben először szerelmes lettem. Nem, ez nem olyan volt, mint Katherine. Teljesen más. Megfogott, nem akartam elszakadni, viszont éreztem, hogy Ő nem viszonozza, és ez elszomorított. Akárkit megkaphatok, csak Őt nem? Igazságos ez? Nem, a megfelelő szó a lehetetlen. Aztán észrevettem, ahogy a talpnyaló kis szöszi közeledik felénk... éreztem, hogy ebből gáz lesz.

Jane szemszög:

Kijöttem a trónteremből. Mentem-mentem, egyszer csak az új fiúval találtam szembe magam. Szóra se méltattam a kis alsóbbrendűt, de Ő nem állta meg szó nélkül.

- Bocsáss meg a zavarásért! Beszélgetnél velem egy kicsit?

- Nem – közöltem vele, mintha ez magától értetődő lenne.

- Akkor legalább azt mondd meg, merre találom Alec-et, Félixet vagy Demetrit, esetleg mindhármat – erőltette a társalgást Jasper.

- Arra – mutattam az irány felé, majd folytattam utamat életem szerelméhez.

Beszédet hallottam, így a sarokhoz lapulva hallgatóztam. Alice és az én Damon-om hangja töltötte be a teret. Kikukkantottam a fal mellől, megláttam, hogy Damon egy szál törölközőben diskurál Alice-szel. Az új jövevény nagyon el volt telve magától, és ahogy legeltette a szemeit… Majdnem felrobbantam! Meg akartam ölni azt a szemét ribancot! Hogy képzeli, hogy hozzáér az én Adoniszomhoz? Rájuk rontottam a sarok mögül. Elkezdtem osztani a libát, és a végén még neki állt feljebb. Elképesztő… Ilyen pofátlan lényt… Már épp ott tartottam, hogy letépem a fejét, mikor a Mester épp arra jött. Átöleltem a szukát. Hisz nem olyan megnyerő a Mester szemében legyilkolni az újdonsült tagokat.
- Ismerkedtek? - kérdezte a Mester.
- A kutya se hinné milyen gyorsan meg lehet valakivel barátkozni - átfogtam a lány vállát és még puszit is adtam neki (feljegyzés: alapos szájmosás minél hamarabb). A Mester persze rafinált volt, hozzám ért, mikor elment mellettem. A picsába!
- Ugyan kedvesem, nekem nem kell hazudnod! Nyugodtan fejezd ki nekem a nem tetszésedet - mosolyodott el.
- Rendben - Alice elé álltam és olyan pofont lekevertem neki, hogy leverte a vakolatot. - Ez tényleg jól esett – sóhajtottam és vontam meg a vállam, majd a szobámba indultam őrjöngeni.

Stefan szemszöge:

Ahogy vártam, Jane egyből levágta a hisztit, legalább is a hangok ezt támasztják alá. A pletykákból hallottam, hogy újak érkeztek. Szerettem volna utánanézni, hogy milyenek, esetleg vegetáriánusok-e, de akkor szembe találtam magam a hisztizés gyönyörű szép hercegnőjével, ahogy majdnem arrébb sodort a folyosón.

- Szeretnél róla beszélni? - fogalmam sincs, miért kérdeztem meg, de jó ötletnek tűnt, hogy szóba álljon velem.

Hatalmas meglepődöttségemre és nem kis örömet szerezve ezzel velem szembe állt, és a jéghideg düh mintha visszaszorította volna forró boldogságomat, hogy láthatom. A jelenség olyan volt, mint mikor egy lángra ráöntesz egy vödör vizet.

- Utálom a bátyádat, amiért ilyen helyes, érted? Utálom az új csajt, amiért annyira tetszik neki, viszont téged egyenlőre nem utállak, csak kérlek, had menjek el őrjöngeni. - Meg sem lepődöm. Tipikus Jane.

- Menj csak, ahogy jól esik... - nem voltam őszinte. Gyűlöltem magam azért, hogy ott helyben nem öleltem meg, és nem leheltem a nyakába, hogy jobbat érdemel, mint amilyen Damon, hogy neki Én kellek, csak még nem jött rá.

Gyáva vagyok, egy gyáva dög. Nem bírok egy lánnyal, talán a visszautasítástól félek, talán azért, mert olyan magányosnak érzem magam.

- Hülye vega ribanc... ronda, manóképű kis kretén... nem bírom ki, ha legközelebb meglátom, a nyakának ugrom... - Jane halkuló moraja lassan eltűnt, egyedül maradtam az unalmas gondolataimmal.

Utálnom kéne Őt, utálnom kéne Damont, utálnom kéne az új lányt, amiért felhúzta a szerelmemet, (bár mondjuk ki, egyes vámpíroknak a puszta létezése is irritálja) de mind ehelyett magamat utálom. Utálom, hogy más vagyok, hogy érzelmileg olyan instabil lehetek, mint a hegy tetején táncoló bakkecske, és hogy egyszerűen nincs bátorságom Jane elé állni és a képébe mondani, hogy csak azért is szeretem, minden kis és nagy hibájával együtt. Leültem a folyosón lévő padra, és a kopott, régi kisregényt kezdtem olvasni, amit most szereztem a könyvtárból.

Nem tudnám elmondani, miről szólt, csupán azt tudom, hogy arra elég volt, hogy lekösse a gondolataim. A háttérben viszont hallani lehetett, hogy Jane szinte porrá zúz pár tárgyat a szobájában, közben pedig azt hiszem latinul káromkodik. 

Végül megint az udvart választottam, sokkal kellemesebb volt, mint ennyi őrült érzelmi világú vámpírral egy légkörben lenni.