Hy people!
Meghoztuk az első fejezetet. :D
Írta:
- PG: Damon és Stefan szemszöge
- Bonnie: Alice, Jasper és Jane szemszöge
Írjatok komit, ha elolvastátok.:D Bár az biztos, hogy nem annyira eseménydús, de kérem: ez az első fejezet.xD Na mindegy.xD Tehát jó olvasást! : DD
1. fejezet
Alice szemszöge:
Csak menekültem, futottam a semmibe. Az emlékeim szertefoszlottak, torkom égett, fejem szédelgett. Egy időre megálltam az erdő mélyében. Meghallottam egy erős lüktetést. Egy szarvas rohant el mellettem eszeveszettül, én pedig nem bírtam magammal. Utána vetettem magam, fogaim megnyúltak, a nyakába mélyesztettem őket. A langyos, ragacsos folyadék csillapította a fájdalmat a torkomban, de nem tüntette el. Rájöttem a dolog titkára.
- Már nem vagyok ember - suttogtam.
Levadásztam még néhány állatot, majd egy folyóhoz siettem lemosni magamról a vért. Tükörképem a vízen idegen volt számomra, mégis együtt mozgott velem. Élénkvörös szemeim elütöttek hófehér bőrömtől. Nem úgy látszott, mintha én lennék, de mégis én voltam. Sétálgattam egy kicsit, próbáltam eldönteni merre mennyek. Ekkor látomásom támadt. Egy méz szőke hajú férfi jött be az ajtón vendéglőbe ahol a pultnál ültem. Leszökkentem a bárszékről és felé indultam. Majd felvillant egy név, egy város és egy évszám. Jasper Whitlock. Philadelphia, 1948. Véget ért a látomás, leültem egy fa tövébe. Furcsa érzéseket keltett bennem, mikor felidéztem magamban a férfit, aki valószínűleg Jasper Whitlock volt. Meg kell őt találnom! – határoztam el magamban. Ehhez viszont önuralom kellett. 10 éven keresztül gyakoroltam, csak állatokat támadtam meg. Vérük által a gyakorlatom kezdete után pár hónappal aranysárga szemem lett. Nem sokkal a 10 év után már emberek közé is tudtam menni, ami idővel egyre könnyebbé vált. Viszont nagyobb nehézséget okozott megtalálni Philadelphiát. Nem tudtam kit kérdezhetnék meg róla. Kerestem kutattam, mégse nagyon sikerült megtalálni a várost. 1946 környékén megláttam az út szélén a táblát. Philadelphia. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre sikerült. Hirtelen megint látomásom támadt. Egy úgynevezett Cullen családról, az életmódjukról, mindenről. Ez a második lépés szívem választottja után, megkeresni őket. Minden vendéglőt végigjártam, de hála emberi tempómnak, sok időbe telt. 1948 februárjában találtam meg a látomásomban szereplő helyet. Ezután 9 hónapon át minden este elmentem arra a helyre. Mindig ugyanoda ültem, délután hattól, reggel hétig ott vártam. Nem szóltam soha senkihez, hozzám viszont annál többen. Sokan meg akartak hívni egy italra vagy vacsizni, de erre csak az volt a válaszom.
- Nem biztos, hogy élve hazajutnál a vacsoráról - olyan halkan pusmogtam, hogy még véletlen se hallja meg az illető.
Egyik éjjel ugyanúgy tettem, mint máskor. Bementem a vendéglőbe, leültem a bárpulthoz. Azonban minden máshogy történt. Végre belépett az ajtón Ő. Méz szőke, hullámos haja függönyként omlott vállára. Testét vámpírszemmel láthatóan rengeteg seb borította. Vörös írisze engem méregetett. Azonnal leszökkentem a bárszékről, megindultam felé. Boldogság és megkönnyebbülés áradt szét bennem. Egy széles mosoly ült ki az arcomra.
- Nagyon megvárakoztattál - sóhajtottam mikor odaértem mellé.
- Felettébb sajnálom, hölgyem! - hajtott fejet Jasper. Hmm, micsoda úriember, vagyis úrivámpír.
Gondolkodás nélkül kezet nyújtottam felé, Ő pedig kezet csókolt nekem.
- Már azt hittem, fel sem bukkansz - szólaltam meg.
- Honnan ismer? Hisz nem is találkoztunk még soha. Biztosan emlékeznék egy ilyen bűbájos teremtésre.
- Menjünk ki és elmondom - húztam az ajtó felé.
- Dehát szakad az eső - tiltakozott.
- És az kit zavar mikor a társaság maga a tökély? - erőszakoskodtam.
Belement. Megkerestük a legelső szállót, kivettünk egy szobát és beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem neki a látomásomat róla és Cullenékről.
- Az biztosan érdekes képesség - nézett rám kíváncsian.
- Az. Nem is kicsit. De így viszont nem nagyon normális, aki fogad ellenem - nevettem. - Hogyan változtál át? - érdeklődtem.
- Ez egy olyan része az életemnek, ami Önt valószínűleg hidegen hagyja - sütötte le szemét.
- Ugyan meséld el! És tegezz csak nyugodtan, hisz életünk további részét együtt fogjuk tölteni. A nevem Alice.
Ezen nagyon meglepődött. Mégis elmesélte a történetét a hadseregről, Mariáról meg az újszülöttek kiképzéséről. Nagyon sajnáltam szegénykémet, hogy ilyeneken kellett keresztülmennie. Átöleltem.
- Szeretlek - suttogtam a fülébe, majd megcsókoltam.
- Akkor keressük meg azokat a Cullenéket - szólalt meg, mikor szétváltak ajkaink.
Kerestük őket Alaszkában. Bejártuk az egész környéket, de semmi. Jött menet közben egy látomás egy másik helyről, ott sem leltük nyomukat. A rengeteg időt a mi rendelkezésünkre állt, kihasználtuk. Éppen sétálgattunk az erdőben, amire időközben bukkantunk, mikor egy fájdalmas üvöltést hallottunk meg. Jasper hátulról magához szorított, befogta a számat és nekilapultunk egy fának. Egy idő után az üvöltések, és az oktató női hang nem szóltak többé.
- Kellett nekik szervezkedni. - hallatta hangját egy lány, ki egyre közelebb jött a fa túloldalán. Kikukucskáltunk. Ők is megláttak minket úgy, ahogy mi is őket. Előléptünk. Jasper kiengedett szorításából, óvatosan maga mögé tolt. Egy apró, szőke lányka, egy nagyon izmos és egy alacsony fiú állt előttünk. Mindegyiknek vörösen izzottak a szemei.
- Ti is közéjük tartoztok? - kérdezte határozottan a szöszi.
- Nem - felelte Jasper.
- Őket mért nem láttam? Nem szerepeltek egyik látomásomban sem. – meresztettem szemeimet a földre fejemet ingatva.
- Látomás? Látod a jövőt? - kérdezte a lány.
- Igen.
- Hmm, ez érdekes. A Mesternek biztosan tetszenél.
- Kik vagytok? - kérdeztem.
- Ők a Volturi testőrei - suttogta a fülembe szerelmem.
- A nevem Jane Volturi - mutatkozott be a szöszi. - Ő pedig itt Alec - mutatott az alacsonyra - és Félix - mutatott végül az izmos nagydarabra. - Lesztek szívesek velünk jönni Volterrába?
- Igen - válaszolta határozottan Jasper, én pedig nem ellenkeztem.
Elindultunk Volterra felé, bár fogalmam sem volt, hogy azt hol találjuk meg. Átvágtunk egy hatalmas óceánon, majd továbbmentünk és mire észbe kaptam már egy fallal körbe vont várféleséggel találtam szembe magamat.
Jasper szemszöge:
Sétálgattam az utcán szakadó esőben. Be kellett térnem valahová, feltűnő dolog volt, amit csináltam. Egy vendéglő állt éppen a sarkon, odasiettem. Mikor beléptem, egy gyönyörű lányt pillantottam meg a pultnál. Fekete, derékig érő haját felkötve hordta, aranysárga szeme felragyogott. Felpattant és felém indult meg. Azt hittem meg akar támadni, múltbéli tapasztalataim ezt sugallták. De ő sugárzóan mosolygott. Soha nem éreztem olyan érzelmeket, mint amik felém áradtak belőle.
- Nagyon megvárakoztattál - szólalt meg csilingelő hangon.
- Felettébb sajnálom, hölgyem! - hajtottam fejet. Kezét felém nyújtotta én pedig anélkül, hogy belegondoltam volna mit is teszek, kezet csókoltam neki.
- Már azt hittem, fel sem bukkansz - szólalt meg.
- Honnan ismer? Hisz nem is találkoztunk még soha. Biztosan emlékeznék egy ilyen bűbájos teremtésre - kérdeztem elgondolkodva.
- Menjünk ki és elmondom - húzott az ajtó felé.
- Dehát szakad az eső - tiltakoztam.
- És az kit zavar mikor a társaság maga a tökély? – ráncigált tovább.
Megadtam magam. Kerestünk egy szállót, kivettünk egy szobát és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte nekem a látomásait rólam és Cullenékről. Furán éreztem magam, hogy Ő már ismer engem, én Őt nem.
- Az biztosan érdekes képesség - néztem rám kíváncsian.
- Az. Nem is kicsit. De így viszont nem nagyon normális, aki fogad ellenem - nevetett fel. - Hogyan változtál át? - érdeklődött.
- Ez egy olyan része az életemnek, ami Önt valószínűleg hidegen hagyja - sütöttem le a szememet. Nem akartam, hogy meggyűlöljön a tetteim miatt.
- Ugyan meséld el! És tegezz csak nyugodtan, hisz életünk további részét együtt fogjuk tölteni. A nevem Alice.
Nagyon meglepődtem és megcsapott a szomorúság szele. Amint elmesélem neki a dolgaimat, rögtön megváltozik ez a döntése - gondoltam. Mégis elmondtam neki az élettörténetemet. Először a fiatalkori katonaságomról, majd Mariáról és az újszülöttek kiképzéséről. Hatásszünet következett. Vártam, hogy felálljon és kiugorjon az ablakon aztán elfusson. Persze a vágyam nem ez volt, de mindenki ezt tette volna. Átölelt. Megilletődtem ezen a tettén, erre nem számítottam.
- Szeretlek - suttogta a fülembe. Megcsókolt. Szorosan magamhoz öleltem. Mikor ajkaink elváltak, megszólaltam.
- Akkor keressük meg azokat a Cullenéket.
Alaszkában és környékén kerestük őket először, nem találtuk meg a családot. Alice-nek látomása jött egy másik helyről, ahová elutaztunk, ott is kerestük Cullenéket. Az egyik erdőben sétálgattunk pihenés képpen, mikor meghallottunk egy üvöltést és Jane kioktató beszédét. Alice-t szorosan magamhoz öleltem, szájára tapasztottam kezemet, nekilapultunk egy fának.
- Kellett nekik szervezkedni - hallottam Jane hangját egyre közelebbről a fa túlsó oldala felől. Kilestünk a fa mögül. Megláttak minket, elő kellett jönnünk. Elengedtem Alice-t és magam mögé toltam. Jane mellett ott állt Alec és Félix is. Remek, egyre jobb.
- Ti is közéjük tartoztok? - kérdezte a kis szőke görcs.
- Nem - feleltem nyomatékosan.
- Őket mért nem láttam? Nem szerepeltek egyik látomásomban sem - meredt maga elé kedvesem fejét ingatva.
- Látomás? Látod a jövőt? - kérdezte Jane.
- Igen.
- Hmm, ez érdekes. A Mesternek biztosan tetszenél - ült ki egy elégedett mosoly Jane arcára.
- Kik vagytok? - kérdezte Alice.
- Ők a Volturi testőrei - suttogtam a fülembe.
- A nevem Jane Volturi - mutatkozott be a törpe testőr. - Ő pedig itt Alec - mutatott öccsére - és Félix - mutatott végül az izomtömegre. - Lesztek szívesek velünk jönni Volterrába?
- Igen - vágtam rá. Ha nemet felelünk, megöltek volna.
Olaszország felé vettük az irányt. Átkeltünk az Atlanti-óceánon, majd Franciaországon keresztül érkeztünk meg a Volturi tanyájának kapuja elé.
Jane szemszöge:
- A Mester hívat - kiáltott be a szobám ajtaján Alec.
- Rögtön megyek.
Felvettem a nyakláncot meg a fekete köpenyt, felkötöttem a hajam, megnéztem magamat a tükörben és elindultam a trónterem felé. Útközben gondoltam benézek Damonhoz. Mikor benyitottam, ott állt egy szál alsónadrágban. Azt hittem, hogy ott esek össze. Olyan hihetetlenül tökéletes felsőteste volt, hogy egy életre az agyamba vésődött a kép.
- Helló Édes - villantotta rám azt a csibészes mosolyát, amitől remegni kezdett a térdem.
- Izéé… bocsi - sütöttem le a szememet a kissé hosszas bámészkodás után, majd gyorsan bevágtam magam mögött az ajtót. Annyira összezavarodtam, azt se tudtam hirtelen mit csináljak. Az viszont megvolt még az emlékeim közt, hogy a trónterembe kell mennem.
- Ezt is megértük, a kis nyalizós Jane elkésik… - duruzsolta Félix. Amint oldalba vágtam rögtön elhallgatott.
- Elnézést Mester a késésért! - hajtottam fejet. - Miért hívtál ide minket?
- Rendbontás Vancouver mellett. Ti hárman mentek. Hozzatok nekem érdekes vámpírokat, ha találtok. Perpillanat bármire vevő vagyok, kicsit megcsappant az őrség – magyarázta a Mester. - Drága Jane-em, térj vissza mihamarabb az újdonsült tagjelöltekkel – húzta végig jobb mutatóujjának külső részét az állcsontomon, a fülem tövétől az államig. Elfojtott egy apró mosolyt. Hurrá, most már mindent tud a Damonos „kalandomról”. Milyen kis piszkos módszerei vannak az információszerzésre. A többiek még csak nem is sejtik, hogy mire is volt jó ez az egész simogatósdi - zsörtölődtem magamban.
Rögtön el is indultunk. Átkeltünk az óceánon, egyenesen Vencouver-be mentünk. Lerendeztük a kispajtásokat, akiknek nem volt elég egy gömb fagyi. Tartottam munka közben egy kis beszámolót mi lett volna, ha nem randalíroznak.
- Kellett nekik szervezkedni - mondtam végül. Már teljesen elszontyolodtam, hogy nem lesz kit hazavinnem, mikor kikukkantott két vámpír az előttem álló fa mögül. Előléptek. Egy alacsony, fekete hajú, koboldszerű nő és egy méz szőke hajú, sebekkel borított férfi.
- Ti is közéjük tartoztok? - kérdeztem.
- Nem - felelte a szőke pasi.
- Őket mért nem láttam? Nem szerepeltek egyik látomásomban sem - értetlenkedett a nő.
- Látomás? Látod a jövőt? - kérdeztem meglepetten. Talán mégse megyünk haza üres kézzel.
- Igen.
- Hmm, ez érdekes. A Mesternek biztosan tetszenél - lepte el arcomat egy elégedett mosoly.
- Kik vagytok? - kérdezte.
- A nevem Jane Volturi - mutatkoztam be illedelmesen. - Ő pedig itt Alec - mutattam öcsémre - és Félix - mutogattam tovább a személyeket. - Lesztek szívesek velünk jönni Volterrába? - dobtam be az ötletemet.
- Igen - vágta tá a szőke.
Elégedett voltam magammal, mégis szereztem alanyokat. Azon az úton haladtunk visszafelé amelyiken jöttünk, míg Volterra falaihoz nem értünk.
Damon szemszöge:
Unalmasabbnál unalmasabb napok egymás után… Csak csinálom, amit ezek a nagyképű vezetők mondanak hetek óta. Na jó, azért még sem olyan rossz a helyzet. Legalább nem kell vegetálnom Stefan mellet. Most Ő is megvan, meg Én is… uh, de testvéries, mindjárt behányok.
Csak feküdtem az ágyamon és azt terveztem, hogy felállok végre, felöltözöm és megnézem, hogy Jane, Alec és Félix elmentek-e már, vagy még itt vannak. Kibámultam az ablakon, szakadt a hó… végül sikerült rávennem magam: felálltam, és elindultam a szekrényem felé, ami az ágyammal szemben volt.
Még mielőtt kinyitottam volna a szekrényt, az ajtó felől meghallottam a kilincs nyikorgását és szemünk össze is akadt volna a látogatóval, ha az ajtóban álló alacsony, szőke lánynak nem akad meg a tekintete a felsőtestemen, ami valljuk be tökéletes, és való igaz hogy így egy szál alsónadrágban térd remegtetően nézhettem ki.
- Helló Édes! - mondtam egy csibészes mosoly kíséretében, amivel még jobban összezavartam szegény kislányt.
- Izé… Bocsi! - vágta rá válaszként egy rövid kis hatásszünet után - amíg a kép eljutott a kicsi szőke agyacskájába -, becsapta maga mögött az ajtót.
Szegény kiscsaj… Teljesen belém esett… de hát… ki nem? Nehéz ám ilyen külsővel élni… ez a mosoly minden korosztályban hódít… minden nőnél 14-69 éves korig…
Mondjuk, nem mondom, hogy csúnya. Sőt! Kifejezetten szép! Csak hát… a szűzies kiskedvenc nem az én esetem. Olyan pedofilnak néznék ki mellette, nem tenne jót a nők által rólam alkotott képnek… mint már említettem, nehéz tökéletesnek lenni. Most éppen Heidi-re hajtok az uzsiszállító, csábító csajra. Piszkosul jó nő, szívesen meghúznám. Bár Demetri nem nagyon díjazza ezt a törekvést, de hát… Hol érdekel az engem?
Kiemeltem a szekrényből egy fekete nadrágot, egy sötétszürke inget és egy hosszú kabátot, amit nem gomboltam be.
Ahogy kiléptem a folyosóra, egyből a titkárnővel találtam szembe magam.
- Jó reggelt! - köszöntem rá a szokásos mosolyom kíséretében. Szegénykém. Szinte sajnálom. Azt hiszi, egyszer Ő is vámpír lesz… pedig csak desszert.
- Jó reggelt Damon! - válaszolt szinte kedvesen.
- Alec és Félix elmentek már? - álltam meg mellette.
- Igen, az előbb csatlakozott hozzájuk Jane, és már trónteremben vannak - ja persze… a kis szöszi…
- Köszi! - indultam meg, és még visszafordultam egy laza kacsintás erejéig.
Elmentem az előtérbe, ahol a kedvenc - és egyetlen - öcsikém ücsörgött a padon édes magányában, egy megsárgult lapú könyvvel a kezében.
- Mit olvasol? - huppantam le mellé
- Könyvet - válaszolta unottan, szinte fel sem nézett rám.
- Könyvvel lehet csajt fogni? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Ömm… nem? - nézett fel rám.
- Akkor minek olvasod? - kivettem a kezéből és összecsuktam.
- Hmm… majd ha csajozni akarok, tőled kérek tanácsot, jó? - válaszolta, majd kikapta a kezemből a könyvet, és lazán – ami tőle mondhatni szokatlan volt - elment.
Stefan szemszöge:
- Persze. Nem gáz hogy a lány, akit szeretek érted van oda… - dünnyögtem magamban, ahogy a könyvtár felé mentem. A lépcsőnél találkoztam a titkárnővel vagy, ahogy Damon szokta emlegetni: a desszerttel. - Jó reggelt Karina! - köszöntem rá.
- Oh, jó reggelt - szinte meglepődött, hisz háttal állt nekem, és nem láthatta, hogy közeledem.
- Jane elment már? - néztem rá kedvesen.
- Épp az előbb mentek be a trónterembe! Kivételesen elkésett. Furcsa dolog, nem szokása. Állítólag Damonnál volt… - felelte, mintha ez valami húú de nagy hír lenne, hogy a kicsi és szinte ártatlan Jane a legnagyobb kúrógép szobájánál volt…
- Köszönöm! - mondtam, és az eredeti úti célom megváltoztatva - ami ugye a könyvtár volt - elindultam az udvar felé.
Lassan lépkedtem le a lépcsőn a lelakkozott fakorláton végighúzva az ujjamat. Azt szerettem a legjobban ebben a helyben, hogy olyan szép. Kifinomult, néhol giccses, de legalább mindenkinek van saját szobája, ahova elvonulhat, kicsit egyedül lehet.
Damon, Damon, Damon… Miért vagy te mindig jobb, mint én? Elegem van belőle.
Közben leértem az udvarra. A fehér hópelyhek az arcomba csapódtak, ahogy kiléptem az ajtón. Szakadt a hó, de mégis kimentem, bármi jobb, mint egy épületben lenni Damonnal.